Játszótér

Édesanyám pedagógus, nagymamám is az volt, mielőtt nyugdíjba ment, tehát ki is vonultak ők megünnepelni a pedagóusnapot. Mi is elkísértük apuval, hiszen ezek a dolgok minket is érintenek.

A helyzet az, hogy ami itt történik (és nem csak most, hanem már korábban is), az nem csak a tanárokat, és azok hozzátartozóit érinti. Ez ugyanúgy a diákokra is tartozik. Egyrészt, mert nem mindegy, hogy milyen környezetben kell ellébecolni tizenkét évig. Másrészt, mert sokkal könnyebb vinni valamire, ha hozzáértő, lelkes, a munkába és pénztelenségbe még nem belefásult tanárok állnak mögötted. Harmadrészt, mert ha most szétrombolják az oktatási rendszert, annak nem lesz azonnal érezhető a hatása - mikor majd a gyerekeink elkezdik az iskolát, annál inkább. 

Ehhez képest nem sok korombélivel találkoztam, de legalább jó nagy tömeg volt. Jöttek szép számmal vidékről is.

Nem maradtunk végig, a negyedik beszéd közben léptünk le (és még el sem értük a metrót, már szakadt az eső). Az első két beszéd csapnivaló volt, úgy éreztem magam, mint egy nagyon hosszú és lélekölő ballagáson (aminél ugye nem sok unalmasabb esemény van), az egyetlen értékelhető kijelentés az volt, hogy ha nem változnak a dolgok, szeptemberben sztrájk lesz. Mire anyu csak annyit mondott, hogy nem akkor kéne, hanem érettségi időszakban. És a gyerekek? kérdem én, mondván, ne mi szívjunk. Erre az volt a felelet, hogy van pótérettségi, hátrány nem érhet senkit a sztárjk miatt, ellenben nagyon gyorsan célt fognak érni. Így mi lesz? Attól félek, hogy semmi. Persze a tanároknak szurkolok, már csak azért is, mert tényleg nevetséges, hogy a Mekiben magasabb az órabér.

 Korainak érzem tizedik osztályban tanítani a Faustot. Az ember akkor még nem kész rá. Ha véletlenül értené a szöveget, annak jelentését már nem lenne képes fölfogni. Ahhogy kicsit jobban kell ismerni a világot, ami körülvesz minket.

Én akkor nekigyürkőztem, derekasan végigolvastam az első részt, a másodikra már nagyon zsongott a fejem, félreraktam. Mostanra semmi nem maradt meg belőle, csak a homályos emlék, hogy jó, illetve hogy még nagyon fiatal vagyok hozzá. Pedig anyu előtte jó sokat mesélt róla (éljenek a magyartanár anyukák!), és szorgosan olvastam a könyv hátuljában a jegyzeteket. De hiába.

Most nekifutottam másodszor is, de biztosan nem utoljára. A cselekményt már tudom követni, bőven benne járok a második részben, és imádom. Szellemes, a fordítás gyönyörű, a szöveg erőteljes és gazdag. Letehetetlen. Azért a jegyzetekbe még időnként bele kell pillantani, főleg az idegen, ismeretlen kifejezéseknél, és a homályos mindenféle utalásoknál. És fantasztikus érzés úgy olvasni, hogy élvezem, és tudom: tíz év múlva még jobban fogom élvezni.

Mefisztó a kedvenc figurám benne, bár ebben nincs semmi meglepő. Azt hiszem, Goethe őt szerette a legjobban, vele tudott azonosulni. Az, hogy nem ő a címszereplő, csalóka. Olyan, mint Lucifer Az ember tragédiájában (őt is imádtam).

Mefisztó negatív szereplőnek indul, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy cseppet sem negatívabb, mint a vilá, amely körülveszi. A hatalma véges, és néha több jóság és belátás van benne, mint Faustban. (Kicsit olyan, mint amikor kitaláltam egy gonosz, kegyetlen embert, akit szép lassan megszerettem, olyannyira, hogy a regényemben már jó ember, bár sok negatív vonásától nem bírt megszabadulni.)

Aztán lehet persze elemezgetni a művet, ilyen világkép, olyan utalások, de ezt már megtette előttem rengeteg hozzáértő irodalmár. Meghagyom nekik a könyvboncolgatás minden szépségét, én maradok az embereknél, és az olvasásnál.

***

Az irodalomtanításból pedig ki kéne már ölni ezt az időrendiséget. Semmi értelme, hogy pont az első két évben tanuljuk a legnehezebb olvasmányokat, amikor száz emberből kilencven még nem kész rá.

Kerüljenek sorra, nem azt mondom, hogy ne tanítsák Dantét, Goethét vagy Zrínyit, csak mindent a megfelelő időben. Egy Mikszáth regényt már kilencedikben is fel lehet fogni, akár csak egy Örkény-novellát.

Nem kéne félni attól, hogy össze-vissza haladnak az időben, még akkor sem, ha ez okozna némi káoszt a fejekben (bár ha mindenkit felpakolunk egy időszalagra, és egyszerre látszana mindenki, átláthatóbb lenne az egész). Nem nagy ár azért, hogy esetleg többen megszeressék az olvasást, mert ez nem megy sikerélmények nélkül. Sikerélményük meg csak akkor lesz, ha képesek önállóan megérteni, amit olvasnak.

 Karácsony óta nem írtam ide. Máshova sem... Ami azt illeti, mé a számítógépemre se sokat, papírra meg csak egy-két sort. Megfeneklettem, néha úgy érzem, végleg.

Egyre inkább nehezemre esik emberek közé menni. Nem gitározom, nem rajzolok. Ráadásul most már tízforintosnyi kopasz folt van a fejem búbján.

Azt elég hamar felismertem, hogy baj van, kértem segítséget, és kaptam is segítséget. De a gyógyulás hosszú lesz, és nehéz lesz. Mindenki próbál segíteni, én meg próbálok kitartani. Pörgök napközben, próbálok nem megállni, mert akkor vége, akkor nem tudok újra pörögni. Egy vizsgaidőszak kellős közepén viszont napi több óra koncentrált pörgésre van szükség. Hálistennek már csak egy vizsgám van, ráérek.

Unatkozni meg utána sem fogok: augusztusban elköltözünk, lesz munka bőven. Júliusban ehhez hozzá jön majd a nyári gyakorlat, amit a sebészeten fogok tölteni.

Meg kell találnom az utat, ami visszavezet az íráshoz. Néha úgy érzem, csak az tart életben... Ami nyilvánvalóan hülyeség, de az emberek hajlamosak hülyeségeket érezni. Rég éreztem annyira felvillanyozva magamat, mint amikor M-nek meséltem a regényemről (mert M-mel együtt vagyunk még mindig, már nyolc hónapja, és nem úgy néz ki, mint aminek a jövő héten vége lesz).

Alkotni akarok. Azt akarom, hogy ismerjék a nevemet, elismert akarok lenni orvosként is, és alkotóként is. Talán, ha sikerülne összeszednem magam végre, és kijönni a lassan másfél-két éve egyre sűrüsödő hullámvölgyekből, újra tudnék írni. Jókat írni, nem két-három versszakos versecskéket, amiknek minden egyes sora szemétre való.

Kérdés: Miért van az, hogy ha veszek két egyforma melltartót, amely csak a színében különbözik (azaz az egyik fekete, a másik fehér), a fekete mindig kényelmesebb. Sokkal.

Ha egyszer előfordul, azt mondom, véletlen. De több típus végigpróbálása után már nem tudom ezt mondani.

Pedig ugyanaz a típus, ugyanaz a méret.

Ötletek? Miért rosszabb a fehér a feketénél?

Nem írok.

Nem megy. Nem jönnek a szavak. Úgy tűnik, egy időre, ha nem is végleg, ez a forrás kiapadt. (Nem most, már rég, csak eddig nem mertem kimondani. Nem tudtam, mi lesz velem, ha ezt elveszítem. De túléltem. Csak a hiányát érzem picit.)

Viszont azt hiszem, egyre jobban megy a rajzolás. Vagyis... Szerintem ugyanolyan jók a rajzaim, csak mind másképp. A fejlődést inkább a lazulásban érzem. Abban, hogy nem méricskélek órákig, nem ragaszkodom a pontos arányokhoz, és szabadabban kezelem a színeket. (Fotókat lopkodok a netről, azokat másolom. Leginkább naplemente, és tenger. Na jó. Eddig egy kivételével naplemente, és kettő kivételével tenger.) Akvarellceruzát használok. Az első kettőnél még át se festettem vízzel, meghagytam a ceruzarajzot úgy, magában. Azóta mintha az ecsetet is ügyesebben és bátrabban használnám (csak víz, de ha nem vigyázol, csúnya foltos lesz, és annemjó).

Na nem mintha olyan sokat rajzolnék. De az a kevés is megnyugtat.

Eltűntem. Nem a világból, persze, csak az ismerőseim életéből. Van, akivel hónapok óta nem beszéltem, pedig egyre jobban hiányzik. de a többiekkel is csak pár szót. Msn-en. Valószínűleg ez a baj. Amennyire szerettem az elején, annyira kezdem most meggyűlölni. Nem. Élőben akarok beszélni velük! Mindenkivel! A másik szemébe akarok nézni, amikor meghallgatom a problémáját, és azt akarom, hogy ne csak a különböző hangulatjelekből tudja, hogy hogyan érzek. Olvasson az arcomból. Az enyémből, ne a számítógépéből.

Talán januárban. Akkor kicsit itthon leszek, és talán mindenkivel tudunk majd találni egy közös pár órácskát. Beülni egy sörre vagy teára. Jó kis terv, de ehhez minden vizsgából át kéne menni.

Most az egyszer ne jöjjön senki azzal, hogy biztos megelsz minden, mert sikerült begyűjtenem életem első buktáját. Ráadásul abból a tárgyból, amiből én korrepetáltam a fél csoportot, ami kicsit sérti az önérzetemet. Egyébként meg el sem tudom  mondani, mennyire nem érdekel.(Tényleg nem. Ezért is lett egyes, mivel fél napot készültem rá, vagy annyit se.) Jó, kicsit túlzsúfoltam azt a pár napot. Levizsgáztam anatómiából (NÉGYESRE!!!), utána volt egy napom pihenni és a másik vizsgámra készülni :))

Erre mindenki azt mondta, amit tudtam én magamtól is: egyszer meg kell bukni, tudni kell miylen érzés. Majd elmegyek utóvizsgázni. És jó, hogy papundeklitárgyból írtam egyest, nem anatómiából vagy kémiából. (A kémia még hátra van.Már most félek tőle.)

Én: Na, jól viselkedett tegnap a kutya?

Hugi: Miért, mi rosszat tudna tenni?

Én: Teleszarja a lépcsőházat, megeszi a postást és felzabálja a maradék kaktuszainkat.

Hugi: Ööö... Igen, jól viselkedett tegnap.

Tegnap valami történt.

Mindenki kedves volt, és udvarias.

Nem, nem a barátaimra, ismerőseimre gondolok itt, ők azért többnyire mindig kedvesek. Itt most teljesen random vadidegen emberekre gondolok. Köpni-nyelni nem tudtunk.

Véletlenül bevágtam egy nő elé a Ferenc körúti zebránál. Mire ő elnézést kért (gondolom ő meg úgy érezte, hogy ő vágott be elém). De nem a szokásos, alig hallható motyogás volt ez, hanem szépen, hangosan csengő "ne haragudj". Egy vadidegen, ráadásul a villamosa felé rohanó embernél ez szokatlan. Legalábbis számomra. Budapesten...

És nem ez volt az egyetlen. Kedves emberbe botlottunk a metrón, éés a kórházban is. Ott az orvos, akivel a liftben futottunk össze, a nővér, a recepciós, senki sem volt bunkó. (M. nagypapája az intenzíven van, hozzá mentünk be. Szegény nincs túl jól. Volt egy csúnya infarktusa, úgy tűnt, hogy rendben lesz, már haza is engedték, de elkezdett vizesedni a tüdeje. Feküdni sem tud, csak ül, úgy kevésbé fullad.)

Nem tudom, mi volt a levegőben tegnap. Biztos a klímaváltozás (végül is szokás mindenért a klímaváltozást okolni, nem igaz?)

Félek. Rá gondolok, arra, ahogy magához húz, és ahogy belé kapaszkodom, és az érzésre, hogy így tudnék maradni egy életen át, és félni kezdek, és minden erő kiszáll a tagjaimból.

Újabban folyton összekapunk valamin, ami csak esőre hangzik rosszul, de a helyzet az, hogy igen kevés emberrel szoktam vitázni (ezek azért nem igazi, durva veszekedések), szóval leginkább csak azzal ugrom össze, akit szeretek: rokonokkal. Meg most Vele. Még a barátaim közül se sok van, akivel veszekedtem már. A legtöbb ember nem éri meg a balhét. Szóval nem olyan gáz ez, de azért szar.

Leginkább az én hibám. Iszonyvacak héten vagyok túl, pedig nem történt semmi rossz (leszámítva, hogy lebetegedtem megint, gondolom ez is hozzájárul ahhoz, hogy ingerlékenyebb vagyok). Ugrom mindenre, és a stílusom se valami elviselhető. És mindig elhatározom, hogy holnap kedvesebb leszek, és nem megy. És hazaérek, és rossz kedvem van, és furdal a lelkiismeret, pedig máskor is voltam már így, hajjaj! Sőt, voltam már tüskésebb is. Csak akkor az itthoniakon kívül senki sem érzékelte ezt. Mert másnak ugye nem grom neki. Legalábbis mostanáig így volt. Jó, M-et se kell félteni, de azért rossz érzés.

*

Nincs erő az ujjaimban. A kezem remeg, ahogy gépelek.

*

Kedden voltunk a gyermekpszichiátrián.

Van egy olyan tárgyunk, hogy orvosi kommunikáció. Amikor megláttam az órarendben, az első gondolatom az volt, hogy jaj de jó, itt egy papundeklitárgy, ami csak arra jó, hogy szopassák vele a jónépet. Az első órán kiderült, hogy izgalmas és felettébb szükséges dolog ez, mostanra meg már rég a kedvenc tárgyam lett, olyannyira, hogy komolyabban érdékelni kezdett ez az egész témakör.

Na, a gyakorlat része, hogy el kell menni valahová, és megfigyelni az ottani környezetet, kommunikációs helyzeteket, stb. Mi a fent említett helyre mentünk, kicsit féltem tőle, de nagyon élveztem. 7-13 éves gyerekek voltak ott, nagyon édesek, az egyik kisfiúval játszottunk, amikor szabadfoglalkozás volt. Rossz volt otthagyni őket. Nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire el tud bűvölni egy rakás hangos, izgő-mozgó gyerek (nem volt mindegyik hangos, volt, aki meg túl csöndes volt, csak hát engem mindig a hangzavar idegesített).

Nem lehet őket nem szeretni. A kisfiú, akivel játszottunk, na ő volt a legproblémásabb, agresszív, kötekedő, hangos, percenként szóltak rá, hogy maradjon csöndben, ne verekedjen, üljön vissza a helyére, ne beszéljen így. De amikor leültünk hozzá, egy másodperc alatt kdierült, hogy aranyból van a szíve. Nagyon helyes kölyök. Csak olyan helyen él. És nem jár iskolába (a kettő valószínűleg összefügg).

Amikor ebéd előtt megkérdezte, hogy maradunk-e még utána játszani vele, na, ott úgy éreztem, valami megváltozott. Már bennem. Egyre inkább úgy érzem, szeretnék emberekkel foglalkozni. Élőkkel. Szeretnék segíteni. Rajtuk, nekik.

*

Nem tudok írni, nem tudok gitározni. Még színezgetni se. Úgy érzem, minden kreativitás kiveszett belőlem. Ami nem is lenne akkora baj, ha ezzel együtt az alkotási vágy is eltűnt volna, de persze nem így történt. Az túl egyszerű volna.

Legszívesebben csak lebegnék a légüres térben. Egyedül. Gondolatok, érzések, érzelmek nélkül. Hiányérzet nélkül. Félelem nélkül. Egy olyan helyen, ahol nincs idő.

*

Nem látom a kiutat. Látom a holnapot, látom a távoli jövőt, de mi lesz egy hónap múlva? Itt egy több éves fekete lyuk, és az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben, és a félelem.

Megint tépem a hajam. M-nek mondtam, hogy ha rajtakap, üssön a kezemre, és amikor tudja, meg is teszi, de nincs mindig ott.

*

Szétcsúsztam. Teljesen szétcsúsztam. Hajnalban fölkelek, bemegyek az iskolába, mindenkire rámosolygok, lótok-futok, összekapok M-mel, még szaladgálok (végig Vele), délután hazajövök, és már a buszon úgy érzem magam, mint akit leütöttek. Itthon még kicsit rendezkedek, majd kész. Kiürülök. Mire besötétedik, úgy érzem, én többé nem mozdulok ki ebből a szobából. Itt maradok, ülve, kicsit izgek-mozgok, hogy az üresség érzete eltűnjön belőlem, vagy eszem valamit, bár étvágyam napok óta alig van. De amíg eszem, úgy érzem, kicsit jobb. Legalább teszek valami értelmeset. (Mert az evés igenis értelmes dolog. És itt nem kell kényszerevésre, meg habzsolásra gondolni, most inkább azon kéne izgulnom, nehogy lefogyjak, mert két falat után úgy érzem, soha többé nem akarok enni.)

*

Önzőnek érzem magam. Milyen jogon panaszkodom? Látom a csoporttársaimat, van, akinek ennie sincs miből, mert az egyetem b.szik elutalni a szoctámot, én meg csak nyavalygok a semmin. És ettől is bűntudatom lesz. Hogyan segítsek bárkin is, ha csak magammal tudok foglalkozni? Nem való nekem ez az egész.

Ki tudja, idén lesz-e még ilyen napsütés, bár ettől függetlenül a hőmérséklet bőven alulmúlja az elvárásaimat, de hát nem lehet minden tökéletes.

Mint ahogy a gólyabál sem volt tökéletes, ugyanis 4, azaz négy busszal jutottunk haza (az éjszakai közlekedés varázsa), a másodikon csak azért nem csuklottam össze a fáradtságtól, mert M. drága minden alkalommal elkapott, amikor az álomba zuhanás miatt megroggyantak a térdeim (és volt pár ilyen alkalom). Mindamellett (és ilyen még sose volt korábban) mind a négy busz jött azonnal, bagy egy-két perces várakozás után, ezt ezúton is köszönöm a BKV-nak, illetve annak az embernek, aki a menetrendek összehangolását végezte.

Ezt leszámítva fergeteges buli volt, a betűtáncunknak is óriási sikere volt - bajor sörtánc, khm-khm, a közönség röhögött, tapsolt, mi is élveztük piszkosul. M-mel táncoltam sokat, és dumáltam egy jót a kedvenc névrokonommal is. Talán a sok ugrabugrának és a kevés idő miatt nem eléggé bejáratott cipőnek köszönhető, hogy hazafelé már alig bírtam járni. De azért fél háromkor már otthon voltunk.

M. maradt egészen tegnap estig. Megnéztük DVD-n a Carment, jó film volt, bár azt hiszem, követhetőbb lett volna, ha emlékszem az eredeti történet sztorijára (láttam az operát, de bevallom, nem sok maradt meg belőle, nem az én műfajom). De a zene, és a táncok gyönyörűek voltak benne, és a színészek alakítása is fantasztikus volt szerintem.

Most pedig erőt veszek magamon, és elvánszorgok tanulni (hajjajj)...

Szerettem volna írni vasárnap egy születésnapi posztot, elvégre egyszer húszéves az ember (igaz, akkor egy teljes éven át), de persze győzött a lustaságom, no meg a marcipános csokitorta. Dupla ünneplés volt, első felvonás pénteken-szombat délelőtt a barátaimmal (jobban mondva a barátommal és egy barátnőnkkel, illetve az ő barátjával - jól hangzik, ugye?), vasárnap pedig családi ünneplés volt. Olyan jól sikerült mind a kettő, hogy azt se tudnám megmondani, mikor éreztem magam jobban. Bátran állíthatom, hogy ez volt életem eddigi legjobb születésnapja.

Hétfőn sikerült tisztázni a dolgokat a latintanárnővel, senkiben sem maradtak rossz érzések, egyébként a dolgozatom a bónuszfeladatok nélkül is simán ötös lett.

Tegnap a barátomnál aludtam (neveket továbbra sem fogok írni, de legyen mostantól M, oké?), illetve előtte elmentünk a barátaival sörözni - az egyik haverja tegnap lett húsz éves, volt is nagy hepaj. Igaz, hogy három fiúra és egy barátnőre készültem, már magunkon kívül, arra nem, hogy M. exbarátnője is ott lesz (ha M. maga számított is rá, velem nem közölte aggodalmait), azt meg már csak ma reggel tudtam meg, hogy az exbarátnő a fél baráti társaságnak az exbarátnője. Mondjuk ahhoz képest, hogy ők elvileg jó rég óta nem beszélnek egymással, most nem éreztem kínosnak a légkört (hálistennek egyikőjük sem óvodás), mindenki beszélt mindenkivel, semmi tekintettel ölés, mindenki mosolyog. (Még jó, hiszen annak a kapcsolatnak már elég rég vége, de azért furcsa helyzet volt.)

M-mel kezdünk összecsiszolódni, már nem ébresztjük föl ötpercenként egymást a mocorgásunkkal, mert az első együttalváskor még folyton a könyökére ébredtem, vagy arra, hogy zsibbad a karom. Iszonymázlistának érzem magam, sikerült kifognom egy olyan embert, akivel mindent meg lehet beszélni. Ami, tekintve, hogy milyen hisztis tudok lenni, nagyon nagy áldás.

Pénteken gólyabál. A szülinapomra kaptam szép ruhácskát, vettem hozzá szép cipőcskét, a fodrász megcsinálja a hajacskáőmat, az unokatesóm pedig kisminkel. Nagyon cukcsi leszek ám! (Jóvanna, néha igenis jó nőnek öltözni!)

Jó buli lesz. Kis őszi szünettel megspékelve még jobb lett volna, de persze az a lúzer orvostanhallgatóknak nem jár (na jó, ott lesz november elseje, amikor is leszaromnapot tartunk ismét).

Ma sikerült magamra haragítanom a latintanárnőt. Mi a vétkem? Nem csináltam meg a bónuszfeladatot a zh-ban (latin közmondásokat lehetett írni pluszpontért, én írtam egyet, majd beadtam a dolgozatot). Kiakadt, "ez elmond rólam valamit", etc. Továbbra sem értem, miért olyan főbenjáró bűn, ha a FAKULTATÍV feladatot valaki nem végzi el (ráadásul később valaki mondta, hogy nem írt egyet se, szóval azért én kaptam a ynakamba a trutyit, mert én adtam be elsőnek). Végül is az én nemtörődömségemen kívül ezer oka lehet annak, hogy nem írtam le mind a mittoménhányat, még ha ez fel sem merült benne, e.g. hogy fáradt vagyok, éhes vagyok, és ezeknek következtében nem jutott eszembe a többi mondat, azt hiszem, ez bocsánatos bűn. Azt hiszem, az egy év biológiának köszönhetően még így is nagyobb a latin szókincsem, mint a csoport többi tagjáé (most mondjam azt, hogy itt egyedül a latin igék voltak újak?)

Persze, azért rossz érzés, nem szeretek rosszban lenni senkivel. De (mindig a de, folyton a kifogások, ugye?) amúgy sem volt felhőtlen a viszonyunk. Voltak vicces helyzetek. Amikor egy feladat megoldása bemondásos alapon történik, és már a negyediknek a megoldását mondom én, mert mindenki alszik hétfő reggel, én úgy döntök, oké, akkor most már beszéljen más is, ez nem magánóra, hagyom a maradék 17 embert érvényesülni, és a továbbiakban a lapot nézegetem. Majd a második után odaszól nekem a tanár, hogy mondjam én, úgyis úgy unatkozom. Oké. Én tudom a megoldást, ha meg nem, legalább nem otthon kell megtanulni. Végül is, ez nem nekem rossz, hanem a többieknek, akik soha a büdös életbe nem fogják ezeket megjegyezni. Aztán ha az anatómiavizsgán rögtönözni kell, mert nem tudják az ideg nevét, nem fogják tudni összerakni, mert nem fogják tudni, hogyan kell birtokos esetbe rakni egy főnevet. De nem is baj. Tudjátok, minél rosszabb az évfolyamátlag, minél nagyobb lesz az átlagom a többiekénél, annál nagyobb ösztöndíjat fogok kapni. (Lehet ezt így is, nem igaz?)

Persze az, hogy pont a címben szereplő mondást írtam, durva provokáció is lehet(ne), de - a verseimhez hasonlóan - a rejtett utalásokat mindig csak utólag veszem észre. De nem véletlenül vált ez a mondás a kedvencemmé. Bármennyit pampognak a tanárok, és a vizsgáztatók. Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, nemdebár?

Comprehensive expressions of your social weakness
Vented on your countless made up enemies

I cannot know how you feel
When you don't say anything

We don't care what you say
We'll never join the games you play
We won't bleed for all your sins
We never followed your way now so
We don't care anymore
How you'll perform your last encore

Your misplaced sense of superiority
The result of your unbearable form of Vanity

I cannot know what you see
When you don't show anything;

We don't care what you say
We'll never join the games you play
We won't bleed for all your sins
We never followed your way now so
We don't care anymore
How you'll perform your last encore

I cannot know how you feel
When you don't say anything
I cannot know what you see
When you don't show anything

We don't care what you say
We'll never join the games you play
We won't bleed for all your sins
We never followed your way now so
We don't care anymore
How you'll perform your last encore

Ez a hét gyilkos volt - majdnem szó szerint. Túlestünk az első számonkéréseken, az eredmény kóros kialvatlanság.

A statisztika nekem könnyű volt, mivel én ezt tavaly tanultam (mikre nem jó a biosz szak?), negyed óra alatt csaptam össze a félórás dogát, ebből öt perc volt, amíg bekapcsolt a gépem. A kémia hármas lett, jobbra számítottam, de amennyit tanultam rá, még örülhetek ennek a jegynek (meg amúgy is a csoport harmada bukott).

A pénteki anatómia volt a legbrutálisabb, főleg, hogy későn kezdtem el rá készülni. Három óra alvással futottam neki a demónak. Az egész felső végtagból feleltünk, azaz kipakoltak a boncasztalra néhány különböző mélységig kiboncsot kart, pár ízületet, csontokat, na meg Samut. Ráböktek erre-arra, nekem meg mg kellett mondani, hogy az micsoda, vagy mondtak valamit, nekem pedig meg kellett mutatnom, és mesélni róla.

A bibi ott kezdődött, hogy keveset vacsoráztam és még kevesebbet reggeliztem, és szépen leesett a vércukrom, szóval ültem, vártam a soromat, és szépen kezdett feketedni a világ. Akkor szóltam a tanárnak, hogy hadd legyek én a következő, mielőtt elájulok. De azért sikerült lefelelnem 4/5-re, ami nem is rossz. (Azért a Drágicám beült mögém, amíg feleltem, hogy ha elájulok, el tudjon kapni. De erre szerencsére nem került sor, ettől függetlenül azért elkapott a végén :))

Hazaértem pénteken, és aludtam öt órát, majd este még kilencet.

Mához egy hétre leszek húszéves. Jó kis szülinap elsz, rakott krumplival. Imádom a rakott krumplit. Fiiiinom lesz ;)

Miért jó az orvosira járni? Mert Mikulás és karácsony között csak egyet kell aludni!

Jövő héten kezdődik a zh-időszak, és brutálisan el vagyok maradva a tanulással, szóval érdekes lesz a hétvégém. Mindenesetre elbúcsúzhatok az alvástól. Még szokom.

"Olyannak szeretlek, amilyen vagy." - azt hiszem, ha másért nem is, de ezért a  mondatért megérte ma fölkelni. Nagyon vacak kedvem volt ma, de ez helyrerázott. (Na igen, a rosszindulat még mindig eléggé megvisel, pláne, ha butasággal párosul. Föl is vitte a liba a vérnyomásomat. Szerencséje, hogy nem hallja a gondolataimat.)

Elöntötte a vörösiszap Magyarországot. Nem ilyen hírekkel kellene bekerülnünk a külföldi hírekbe... Bele se merek gondolni, hogy mi lesz az ott élőkkel... Ezúton is rengeteg kitartást kívánok nekik!

Ma talán életemben először éreztem azt, hogy túl hosszú a hétvége. Hiányzik. Pedig csak két napig nem láttuk egymást... A gyomrom egész nap össze volt szorulva, amikor este beszéltünk msn-en, ez elmúlt, csak most elköszöntünk, és megint...

De nem baj, ez jó. Legalább van kit hiányolni. És holnap reggel újra átölelhetem...

Tegnap este a Dieselben koncertezett az Epica, mi meg ott tomboltunk rá Hugival, és kedvenc bioszos barátosnénimmel (másik kedvenc bioszos barátosnénim sajnos nem tartott velünk). A hely meglepően kulturált volt, és csodák csodájára az első előzenekar, a Revamp hajszálpontosan kezdett.

A Revamp egy nagyjából átlagos "csajos" metálbandának bizonyult. Az énekesnő egy kidobóember megtermettségével büszkélkedhető szőkeség (valószínűleg nem annyira nagytermetű, de úgy tűnt), lenyűgöző dekoltázzsal (ezt leginkább férfiolvasóim miatt írom:), és legalább olyan lenyűgöző énekhanggal. Jó, pörgős kis koncert volt, és végre hallottam olyan számot, ahol az énekesnő hörög, és nem valamelyik gitáros (mit mondjak, azért nem volt akkora élmény).

A következő előzenekar a Kells nevű képződmény volt, az énekesnő itt sötét hajú, kevésbé csinos, és maga az együttes is jóval vérszegényebb, mint az előző. Az mindenesetre kiderült, hogy az énekesnő jól tud üvölteni, az énekhangjára továbbra is kíváncsi lennék. Az egész leginkább valami bizarr fitneszbemutatóra emlékeztetett, Rubint Réka megirigyelhetné ezeket a térdig érő bakancsban előadott ugrálásokat és guggolásokat. A hangulat visszazuhant a pincébe, a szervezők helyében én pont fordítva szerepeltettem volna a két bandát.

Az Epicát azért óriási tombolással fogadta a közönség (nem csoda, miattuk jöttünk ide). Az énekesnő gyönyörű, és az énekes-gitáros (meg nem mondom a nevét, akit érdekel, kikutatja) a koncert felénél lekapta a pólóját, aminek nagyon örültem, bár ráférne a srácra néhány hasizomgyakorlat.

Maga a koncert nagyon jó volt, majdnem két órán át játszottak, és a Cry For The Moonnál már nagyon el voltam érzékenyülve. A koncert a legújabb lemezük, a Design Your Universe lemezbemutatójaként volt beharangozva, de a régebbiek közül is sokat játszottak, sőt, magáról az albumról kb hat szám hangzott csak el. Ami számomra különösen rosszul esett, hogy pont a két kedvenc számomat hagyták ki. De ettől függetlenül hatalmas élmény volt.